Az úriember kalóz
Az úriember kalóz – avagy hogyan lett a gazdag földbirtokosból a Karib-tenger rettegett fosztogatója
Stede Bonnet története valószínűleg a legkülönösebb példája a kapuzárási pániknak, amit valaha feljegyeztek. 1717-ben Bonnet, a brit hadsereg nyugalmazott őrnagya feleséget, gyerekeket, birtokot és vagyont hátrahagyva hajót vásárolt és felcsapott kalóznak. Bár legénysége és a többi kalóz is tehetségtelen kapitánynak tartották, az „úriember kalóz” legendája a kalóztörténelem részévé vált.
A 18. század elején néhány éven át, nagyjából 1715 és 1720 között a kalózkodás aranykorát élte. Colin Woodard történész szerint „Stede Bonnet azok közé a Karib-térségben tevékenykedő kalózok közé tartozott, akik leginkább meghatározzák ma a kalózokról alkotott képünket.” Ők inspirálták a kalózalakokat Stevenson Kincses szigetében éppúgy, mint a napjaink népszerű mozifilm sorozatában, a Karib-tenger kalózaiban. De már életükben is egyfajta romantikushősök voltak a nép szemében. A hatóságok hiába próbálták őket ördögként és démonként, az emberiség ellenségeiként beállítani, sok gyarmati polgár támogatta őket és Robin Hood-szerű alakokként tekintett rájuk.
Ebben az időben kalózkodás nemcsak életstílus, hivatás, hanem politikai állásfoglalás is volt. A legtöbb ember, aki az amerikai partok mentén erre adta a fejét, szökött rabszolga volt, vagy olyan telepes, akinek a szárazföldön nem sikerült boldogulnia. Az embereknek szúrta a szemét a szegények és gazdagok között szélesedő szakadék, és a brit birodalom egyre növekvő befolyása – állítja Woodard. Hiába vetült rá a kötél árnyéka, a kalózkodás mégis vonzó választásnak tűnt a kétségbeejtő helyzetben levő emberek számára, különösen ha némileg még értettek is a hajózáshoz.
Stede Bonnet nem értett. Korábban csak utasként hajózott, mindemellett lázadni sem igazán volt oka. Bonnet 1680-as években született Barbadoson, és 1718-as perének feljegyzései szerint megadatott neki a liberális oktatás kiváltsága is. Miután őrnagyi rendfokozatban leszerelt a brit hadseregből, birtokot vásárolt és megbecsült emberként illeszkedett be az Újvilág társadalmába. Családot alapított és közel tíz évig teljesen átlagos életet élt, de akkor valamiféle mentális törés következett be nála. Egykorú források azt sugallják, hogy különös döntéséhez „a házasélet kényelmetlenségei” vezették, habár egy zsémbes feleség önmagában elég kevés ahhoz, hogy egy addig törvénytisztelő úriembert a kalózélet rögös útjára vigyen.
David Moore, az Észak-Karolina-i Tengerészeti Múzeum régésze és történésze rámutat, hogy a feljegyzések szerint Bonnet 1700 font kölcsönt vett fel 1717-ben (ma kb. 400.000 fontnak felel meg). Ez pénzügyi nehézségekre utal – talán egy hurrikán, a szárazság vagy más természeti katasztrófa rongálta meg cukornád-ültetvényeit. Tudjuk róla, hogy egyik gyermekét is elvesztette, és nincs kizárva, hogy döntését személyes problémái és politikai meggyőződése együtt inspirálhatta. Bár a történészek nem teljesen biztosak benne, de Woodard szerint Bonnet valószínűleg jakobita volt, és mint ilyen, a német származású I. György helyett a skót Stuart Jakabot látta volna szívesebben Anglia trónján. Ezidőtájt sok poharat ürítettek a kalózok III. Jakab egészségére, György király közel sem volt annyira népszerű…
Bármi is késztette Bonnet-t elhatározásra, határozottan vágott bele tervei végrehajtásába. S mivel annak, aki ebben az „üzletágban” szeretne karriert építeni, először egy hajót kell szereznie, Bonnet is így tett: legálisan vásárolt meg és szerelt föl egy tízágyús szlúpot és hetvenfős legénységet toborzott. Bár Bonnet-nak nem volt ellensége, akin revansot vehetett volna, hajójának az akkori divat szerint mégis a Revenge (Bosszú) nevet adta.
Mikor a jármű készen állt, felvonták a kalózlobogót és Virginia felé vették az irányt, ahol kereskedelmi hajókat fosztogattak. A botcsinálta kapitány szerencséjére legénységében akadt néhány tapasztalt „öreg róka”, az ő segítségükkel sikerült több hajóra, na és persze szállítmányára rátenni a kezüket.
A kezdeti sikerek után Hondurasba hajóztak, az ismert kalózok ismert találkozóhelyére, hogy elköltsék a zsákmányt. Ott találkozott Bonnet a kor leghírhedtebb kalózával: Feketeszakállal. A bristoli származású Feketeszakáll addigra már végigjárta a szamárlétrát: egyszerű matrózból küzdötte fel magát a 40 ágyús Anna királynő bosszújának a kapitányává. A két kapitány megegyezett, hogy együtt indulnak portyázni.
De Feketeszakáll hamar ráébredt, hogy egy amatőrrel kötötte össze az életét, ezért „meghívta magához vendégségbe” Bonnet-t – mondván, egy úriemberhez nem illik a kalózkapitányság –, saját első tisztjét pedig a Revenge fedélzetére irányította. Így lett Bonnet-ból Feketeszakáll foglya.
Mikor az Anna királynő bosszúja Észak-Karolinában horgonyzott, Bonnet partraszállt és ekkor jött rá, hogy Feketeszakáll emberei kifosztották, majd elhagyták aRevenge-t, 25 matrózával együtt, akiket sorsukra hagytak egy kis szigeten. Az egykori ültetvényeks ekkor visszaszerezte a hajóját és legénységét, s ott folytatta tevékenységét, ahol abbahagyta. Ezúttal már valóban volt oka bosszúra. S bár a kezdetek óta szakmai képességei sokat fejlődtek, lehetőségei a tengeren korlátozottak voltak; meg kellett elégednie a kisebb kereskedelmi hajók fosztogatásával, de vérszomjas, kegyetlen magatartása miatt már az ő nevét is rettegték.
Ahogy híre ment az úriember kalóznak, Dél-Karolina kormányzója parancsot adott William Rhett ezredesnek az elfogatására. 1718 augusztusában Rhett sarokba szorította Bonnet hajóját a Cape Fear folyó torkolatában és heves tűzharcot követően sikerült foglyul ejtenie a kalózokat. A forrófejű Bonnet azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja magát és hajóját mielőtt fogságba eshetne, de a legénység nem engedelmeskedett neki és átadták magukat a hatóságnak. Bonnet, látva vesztét, származásából próbált meg előnyt kovácsolni, és kegyelemért folyamodott a kormányzóhoz, mindent Feketeszakállra kenve. Legénysége már rég kötélre jutott, amikor az ő pere még mindig tartott.
A tárgyalások fennmaradt dokumentumai a legértékesebb feljegyzések Feketeszakállról és Stede Bonnet-ről, akit végülis 1718. december 10-én kalózkodás vádjával felakasztottak. Ekkor már egy hónap eltelt azóta, hogy Feketeszakáll is halálát lelte egy, a Brit Királyi Flottával folytatott véres küzdelemben.
1720-ra a kalózkodás aranykora véget ért. Bartholomew Roberts kapitány – Bonet és Feketeszakáll – kortársa szavaival élve a kalózok élete vidám, ám nem valami hosszú, és a tapasztalat azt mutatja, hogy ez valóban így is volt. Bonnet „karrierje“ nem volt éppen zökkenőmentes, de talán tényleg biztosan több örömét lelte a hajók fosztogatásában, mint a békés, izgalommentes életben a birtokán. Mindenestre, egyszerű gazdag földbirtokosként ma senki nem emlékezne a nevére, így azonban talán örökre fennmarad.